Mészáros Emőke búcsúztatója, 2003. november 6.

Búcsú a bábok szolgálóleányától és hercegnőjétől Kedves Emőke! Értékes, ám felettébb rendhagyó életed, s váratlan, kiszámíthatatlan halálod - mondhatnánk úgy is; anyagba zuhanásod - más szavakat követel, mint a megszokott búcsúztatók önsajnálkozó szuperlatívuszai, és kegyes hazugságai melyek inkább eltakarnak, mint felmutatnak. Itt most arra van szükség, hogy legalább egyszer, legalább ezen a szomorú napon elmondjunk valami nagyon lényegeset rólad. Más szavakkal, arra van szükség, hogy végre meghatározzuk, miért voltál itt közöttünk ezen a világon, drága jövevény, s ebből eredendően, miért hiányzol jobban, mint az elmúlt nyár, a szemünkből gyorsan kihulló csillagok, vagy az immár lassan halálba pirosodó levelek. Ezért most nagyon is itt van az ideje, hogy lehántsuk látszólag elmúlt személyiségedről a kor mindenkire vastagon reárakódott porát, az ostoba és felszínes vélelmeket, melyekkel nap, mint nap elkereszteljük egymást, az elhamarkodott ítéleteket, melyekkel magán-törvényt ülünk egymás, számunkra idegen tettei fölött, s főleg a címkéket, melyeket oly könnyen ragasztgatunk a fel-felfénylő, védtelen homlokokra. Itt és most el kell mondanunk, hogy hamis súlyokkal mértünk meg tégedet, aki egész életedben legalább annyira kiszolgáltatott voltál, mint most, amikor már végleg nem tudsz védekezni. Nem vettük észre a sejtjeidet alattomosan befeketítő magányt, mely földi sorsod illetéktelen meghatározója akart lenni, s melyen legalább olyan furfangosan fogtál ki, mint az általad annyira kedvelt mesék hősei, vagy akár Vitéz László, akinek a családfáját senki se ismerte jobban nálad. Mondom, mint Vitéz László, s kiterjedt nemzetközi rokonsága a különféle nyelveken retteneteskedő halálokon, főördögökön és ördögfiókákon. Először macskákkal kísérletezgettél; félfülű kandúrokkal, utcasarkokon felejtett, csapzott szőrű cirmosokkal, elhagyott, tejecske után nyervákoló kiscicákkal. Az önzőcske, inkább elfogadásra teremtetett társaság égnek meredő szőréből időnként ki-kicsapott egy-egy megmagyarázhatatlan eredetű picike szikra, de ezeknek a simogatás közbeni tűzijátékoknak a fénye nem volt elegendő, hogy bevilágítsa az életedet. Kitaláltad tehát a kollektív intimitást; az egyesületet, a Bábjátékos Egyesületet. Egy olyan, látszólag hiábavalóságokra fölesküdött közösséget hoztál létre, és tartottál életben, mely értékében és eszmeiségében vetekszik ama Pál utcai fiúk édes grundjával. Egy olyan közösségnek szentelted rövid életedet, a jelző pontos, ezt most már mindnyájan tudjuk! melynek a közepén több ezer éves tűz lobog, hiszen az istenek által dróton táncoltatott emberekről, vagy bábokról már maga a Mahábharáta is megemlékezik. (Te csak tudod, hiszen tudósasszony voltál, akinek a bábjátszás története, különösen a magyaré! a kisujjadban volt.) E kis egyesület kebelén arról álmodoztál, hogy egyszer majd összegyűjtünk minden olyan gyermeket, óvónőt, tanítót, vagy bárkit, aki még hisz abban, hogy az ember egyszerre mozgatott és mozgató lény. Úgy gondoltad, hogy ezekből a szakralitás fényeiben játékosan, szinte öntudatlanul megmerítkezett emberekből, emberkékből valamiféle, a jelen piaci körülmények között, hiába való mozgalmat hozunk létre, mely, s ez a lényeg! megnyitja őket a világ, a világon inneni, és a világon túli dolgok felé, és a mi a legfontosabb, egymás felé is. Tudtad, meg voltál róla győződve, hogy ebben az emberi kiteljesedésben a bábú, melynek megszámlálhatatlan megjelenési formáját annyiszor katalogizáltad, rendezted tárlókba, a bábú csak eszköz, mely egy Istentől ellesett, kezünkben csak tökéletlen aktus következtében teremtőkké avat bennünket. És ott, ahol ez a rítus így lezajlik, most már bizonyos lehetsz benne! a halott anyag fölé hajló arcokon megjelenik valami furcsa, megengedő mosoly, amit már-már a szeretet egy különös megjelenési formájának is lehet nevezni. Ezért a mosolyért küzdöttél, lótottál-futottál egész életeden keresztül. Hiszem, hogy a Nagy Mozgató arany zsinórokat kötöz majd a bokáidra, csuklóidra, és első, immár rajtunk túli botladozásaid fölött valami számunkra megközelíthetetlen, tiszta mosolygás ragyog majd. Immár kiolthatatlanul. Urbán Gyula Emőke Búcsúztatására Barlangrajz versemből igen megszívlelted, hogy amíg csak élünk, üzeneteinket jól láthatón írjuk a barlang falára, amit meg kell hagynunk utókor számára… Édesanyád tudta, megörökítette, hogy a bábművészet a nevelés lelke. Örökét folytatni volt a feladatod, minden energiád erre fordítottad. Talán azért éltél ilyen lobogásban, a kétvégén gyújtott gyertya-lángolásban. A gyertyád fényénél sokan melegedtünk, a bábos mesterség rabjaivá lettünk. Sok szép jelet írtál a barlang falára. Megmarad ezután lelkes követőid méltó példájára! 2003. november 6. Temetés napjára Hespné Házos Mária, a Tücsök bábcsoport tagja Dunakesziről

Kapcsolódó oldal: Bábjátékos Egyesület induló oldal

Bekerült: 2003.12.12.